Osztrovszkijtól a mi Erdőnkig

Dramaturgi jegyzetek

Boros Kinga

Miért tűzünk műsorra ma egy százötven éves szöveget? Rá kell kérdezünk a repertoárszínházi evidenciákra. Mert míves, mert szép, igen. De miben áll az érvényessége, számunkra, itt és most? Ha a tisztelet vezérel, és a klasszikusság érzete elandalít, akkor az előadás kötelező formagyakorlat lesz. Vagy praktikum: „játsszuk ezt, mert jól ki lehet osztani”. Ne adj isten, giccs. Holott a kihívás az, hogy felismerjük benne mai önmagunkat. Valamit, amit ugyan tudunk, de nem akarunk gondolni rá, amit eltartunk magunktól, mert kényelmetlen belátni, hogy ez is mi vagyunk.

Amikor hónapokkal a próbakezdés előtt foglalkozni kezdünk egy ilyen míves klasszikussal, még nem látjuk előre, mennyire hosszú az út, amíg odatalálunk hozzá. Az Erdőről kezdetben azt gondoljuk, csak egy kis leporolásra van szüksége, csak frissíteni kell picit Makai Imre ötven éves fordításának nyelvezetét. Aztán egyre jobban foglalkoztat, hogy Osztrovszkijt ritkán játsszuk magyar színpadon (az Erdőnek mindössze egy tucat produkcióját jegyzi a színháztörténeti adattár); Gurmizsszkaja, Gennagyij Gyemjanics, Akszjusa stb. – szereplőinek nevét kiejteni is nehéz. Világossá válik a másik veszély: az idegen csengés könnyen éket ver a történet és a nézők mai valósága közé.

Apránként jövünk rá: le kell bontanunk a szöveg történelmi kulisszáit, hogy előtűnjék az emberi történet.

Az 1870-ben írt Erdőt jelentős spéttel játsszák először magyarul, 1948-ban. Azonnal rárakodik a korabeli ideológiai maszlag: a kizsákmányoló és erkölcsileg lezüllött cári feudalizmus kötelező kritikáját látja bele a kritikai recepció. Szendrő József kap a fejére, amiért fordításának helyenként „stílustalan pestiessége” sérti a fület. Magyarán az irodalmi igényességet kérik rajta számon ott, ahol ő a moszkvai sikátorok és a sártenger orosz provincia hangját próbálja érzékeltetni. A maga korában és kultúrájában autentikus nyelv, amelyen Osztrovszkij hősei beszélnek, fordításban nyilvánvalóan nem visszaadható, főleg ekkora időbeli távlatból. A szakirodalom fel is jegyzi, hogy ez a köznapi nyelv az ok, amiért a szerző nem tudott úgy betörni a nyugati színpadokra, mint később a köpönyegéből előbújt Csehov!

Meg kell keresnünk a mi Erdőnk nyelvét. Legfeljebb úgy járunk, mint Szendrő. A színházcsinálás nem lehet mindig sikergarantált.

Az Erdő főszereplője szerelmes lesz egy nála harminc évvel fiatalabb férfiba. Róza kezdetben még a hasonlóan fiatal keresztlányának szánja férjül Alexet, de időközben, horribile… felfedezi magában a szerelmet. Az első olvasások során erős ellenérzésekkel küzdök: azon kellene szörnyülködnünk meg röhögnünk, hogy egy nőnek vágyai vannak. Osztrovszkij a 19. századi társadalmi elvárások szemüvegén át láttatja ezt a vágyat, és gúny tárgyává teszi. Ha belegondolunk, ma sincs sokkal másképpen, férfi és nő közt ekkora korkülönbséget csak akkor fogadunk el, ha a férfi az idősebb. Fordított esetben komolyan venni sem vagyunk hajlandók. Pedig az Erdőnek nincs tétje, ha Róza szerelme perverzió, és ő maga típuskarakter (samodur, szeszélyes zsarnok, mint Kabanova a Viharban). Rózának legalább annyira közeli rokona a Vihar másik női szereplője, Katyerina, vagy a szintén rosszul szerető Phaedra, mint Karnyóné vagy a Liliomfi Kamillája. El kell mondanunk ennek a nőnek a történetét: önáltatás, felismerés, a boldogság pillanatnyi illúziója, féltékenység, megaláztatás. Hadd döntse el a néző, hogy szánandón emberinek vagy nevetségesen visszataszítónak találja.

Vidor és Szomory oroszul: Scsaszlivcev és Neszcsaszlivcev. Boldog, boldogtalan. Tehát akárki. Maga az Ember.

A próbák első napjaiban a rendezővel bohócjeleneteket nézünk. A bohóc a parkban sétál, és látja, hogy hullanak a falevelek. Nézi, nézi az elmúlást. Majd felvesz néhányat az épp földet ért levelek közül, és megpróbálja visszatenni őket a fára. Nem sikerül, persze, nem maradnak meg az ág hegyén, hiába próbálja újra meg újra. Ekkor az ég felé nyújtózik. Fa lesz, megtartó ág, így kezében a halott levél újra lomb lehet.

Ez a bohóc, Shakespeare clown-jai, a Godot-ra váró Vladimir és Estragon, Hamvas Béla Arlequinja – Szomory és Vidor közülük való. Se pénzük, se pozíciójuk, semmilyen eszközük beleavatkozni a világ dolgaiba. Két nagyarcú és bugyuta világcsavargó. Mégis. Van valami, amit csak ők tudnak. Övék a játék derűje és melankóliája.

Egy évad alatt három előadás, amely a színháznak a valóságra ható potenciáljával foglalkozik: Cyrano, Főfőnök, és most Erdő – ez nem véletlen egybeesés. Meglehet, még körvonalazatlanul, öntudatlanul, de ez a színház keresi a maga szerepét, a megfogalmazását annak, hogy mi a dolga, mire való ő ebben a közösségben. A Szigligeti mondani készül valamit. Bízom benne, hogy általunk is.