Milyen szerepeket játszik? - interjú Dósa Mátyással

„Milyen szerepeket játszik?”

Dósa Mátyásnak a Főfőnök az évadban a negyedik bemutatója a Szigligeti Színházban. Próbák közben ezért nemcsak arról beszélgettünk, melyik műfaj áll hozzá közelebb, és hogyan szeretné emlékezetessé tenni Szolnokra szerződésének közelgő huszadik évfordulóját, de lassításról is. Meg legújabb szerepéről, Kristofferről, aki színész, ezért talán az egyik legnehezebb feladat eljátszani, mert nagyon vékony jégen kell megtalálni azt az egyensúlyt, ami hitelessé teszi a figurát.

– Mennyit játszik mostanában?

– Az elmúlt hónapok sűrűre sikerültek, szinte minden este játszottam, miközben voltak koncertek, szinkronmunkák, hangoskönyv-felvételek és különböző rendezvények is. Nehéz nemet mondani, bár gyakorlom. Egyébként az utóbbi két évben a sok munka egy kicsit terápia is volt. Egy nehéz, veszteséggel teli időszakon mentem keresztül, és a színház sokat segített mindezt feldolgozni. A veszteség pedig megtanított, hogy nem halogathatok fontos dolgokat, sem az életben, sem a színpadon.

​

– Az elmúlt közel két évtizedben is sokat játszott.

– Azért igyekeztem ebben a húsz évben tudatosan alakítani a pályámat. Volt például olyan évad, amikor kevesebb bemutatót vállaltam, és próbáltam távoltartani magam minden egyéb megjelenéstől. Fontos, hogy időnként visszább lépjek, átgondoljam, merre szeretnék továbbhaladni.

– Jövőre lesz húsz éve, hogy Szolnokra szerződött, és azóta szinte mindent eljátszhatott a drámai hőstől, a táncos komikuson át. Egy dolgot nem csinált még: önálló estet.

– Mert mindig annyi feladatom volt, hogy egyszerűen nem fért volna bele kitalálni és összerakni egy önálló műsort. Jövőre azonban nemcsak húsz éve lesz, hogy Szolnokra szerződtem, hanem a negyvenedik életévembe is belépek. Egyre gyakrabban foglalkoztat egy zenés, önálló est gondolata. Ehhez persze az is kell, hogy visszavegyek a tempóból, és teret adjak az ilyen típusú alkotásnak. Barabás Botond igazgató úrnak már jeleztem a tervem, és örülök, hogy pozitívan fogadta.

– Gondolta húsz éve, amikor igent mondott Balázs Péternek, hogy Szolnokkal ilyen hosszú lesz a kapcsolata?

– Egyáltalán nem. Akkoriban elsősorban az volt fontos számomra, hogy eljöhessek Budapestről, és mást csináljak, mint addig. Gyerekként kerültem a Barátok köztbe, és hiába szerepeltem több budapesti színház zenés darabjaiban is, húszéves koromig prózát nem játszottam. Amikor meghoztam a döntést, hogy Szolnokra jövök, tudtam, több időre lesz szükségem ahhoz, hogy szakmailag eljussak arra a szintre, amit magamtól is elvárok. Nagyon sok lehetőséget kaptam ehhez a Szigligetiben. Természetes, hogy voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, amik között nekem kellett az egyensúlyt megtalálni. A sikerekből és kudarcokból is sokat tanultam. Persze, 2007-ben nem gondoltam, hogy ennyi ideig maradok Szolnokon, de az évek során olyan szakmai és emberi kapcsolatok alakultak ki, amelyek itt tartottak, és amelyek miatt ma is jó döntésnek érzem ezt az utat.

– Ebben az évadban játszott már könnyedebb, zenés darabban, mint a Mici néni két élete vagy az Egy csók és más semmi, de fajsúlyos szerepet is kapott, például a Cyranóban De Guiche figuráját. Melyik áll önhöz közelebb?

– Sokan talán nem hiszik el, mert tényleg sok zenés darabban játszottam, de a Cyrano és a mélyebb drámák már sokkal közelebb állnak hozzám. A zenés műfajnak is megvan a maga öröme és szépsége. Ott egy pontosan felépített rendszerben kell működni, ami szintén nagyfokú koncentrációt igényel. Ezzel szemben például egy komédiában, mint amilyen a Főfőnök is, sokkal nagyobb a kihívás, a lehetőség a színészi játékra.

​

– A Főfőnökben a főszereplőt, Kristoffert játssza, ami kívülről jutalomjátéknak tűnik, hiszen színészt kell alakítania.

– De ez inkább egy csapda, amibe könnyű belesétálni a klisékkel. Színészt játszani talán az egyik legnehezebb feladat, mert nagyon vékony jégen kell megtalálni azt az egyensúlyt, ami hitelessé teszi a figurát. Persze sok minden lesz, amit átemelek Kristoffer alakjába a saját színházi tapasztalataimból, de mégiscsak egy önálló, új karaktert kell felépítenem. Az ő igazságai, félelmei, álarcai révén próbálom megmutatni, mi mozgatja ezt az embert.

– Milyen alak ez a Kristoffer?

– Ugyanúgy sokféle álarcot hord, mint mindannyian. Mondhatnám, hogy nincs nehéz dolgom megformálni, ám az a közeg, ahol a Főfőnök játszódik, egy 21. századi iroda, nem az én világom, a viselkedési mintái, gesztusai kifejezetten távol állnak tőlem. De nagyon izgalmas Kristofferben, hogy mi mozgatja, mit akar elérni, és ehhez mikor milyen álarcot visel, vagyis milyen szerepeket játszik. Szerintem sokaknak lesz ismerős. Számomra komoly kihívás, hiszen rengeteg szövegem van, amit a már futó előadások mellett kellett elsajátítanom, ráadásul a Főfőnökben, végig a színpadon leszek.

​

– Milyen volt Dicső Dániellel harmadszor is próbálni?

– Nagyon jól megtaláltuk a közös hangot. Nyugodtan és koncentráltan dolgozik, ami számomra kifejezetten inspiráló. Az évek során sokféle próbafolyamattal találkoztam, de nekem az a közeg működik igazán, ahol van idő és tér a gondolkodásra. Danival nagyon jó együtt dolgozni, és nemcsak a habitusa miatt, meg mert békesség van a próbákon, hanem mert valódi párbeszédet folytat a színészekkel. Nem ragaszkodik ahhoz, amit megálmodott, hanem az adott szituációban, az adott keretek között kíváncsi az ötleteinkre, a javaslatainkra.

​

– Még a főpróbahét előtt vagyunk, de meg lehet már tippelni, hogyan fogadja majd a szolnoki törzsközönség a Főfőnököt?

– Úgy gondolom, jól fognak szórakozni, de akkor lesz igazán nyert ügyünk, amikor a nevetés mellett elkezdenek a szituációkon, a szereplők álarcain gondolkodni. Amikor a nézők ráismernek olyan élethelyzetekre, amelyekkel már ők is találkoztak, vagy épp találkozhatnak, hiszen a darabban szereplő munkahelyi közeg, ami egy kisebb zárt közösség, nagyon sokak számára a mindennapok terepe. A Főfőnök ugyan egy komédia, de nagyon pontosan beszél arról, hogy valójában milyenek is vagyunk különböző helyzetekben.

– Említette, hogy rengeteg a szövege, emiatt nehéz szerep?

– A szöveggel megbirkózik az ember. A Főfőnökben inkább az a kihívás, hogy végig a színpadon vagyok, nincs az, mint más előadásoknál, amikor két jelenet között, a takarásban kicsit szusszanhat az ember, átgondolhatja, mi következik. Itt az elejétől a végégi iszonyatosan kell koncentrálni, ami nemcsak komoly agymunka, de fizikai kihívás is. A díszletben még csak ezután kezdünk próbálni, de az már eddig is világos volt, hogy a Főfőnökben rengeteg a mozgás, nagyon fontos, hogy az adott szövegrésznél a színpad megfelelő pontján legyek, miközben a forgószínpad miatt szinte minden folyamatos mozgásban lesz.

– Január végén bemutató, aztán jönnek a bérletes előadások, miközben a többi darab is fut. Nem úgy tűnik, hogy a következő hónapjai lazábban lennének?

– Szeretnék tudatosan visszavenni a tempóból. Ez persze nem mindig egyszerű, de igyekszem jobban mérlegelni a felkéréseket. Most például az egyik nagy kereskedelmi csatorna felkérésére mondtam nemet, és egy harmadik hangoskönyv elkészítését is visszaadtam, mert egyszerűen nem fértek bele az életembe. Mondjuk, a szolnoki A muzsika hangja című darabra nem tudtam nemet mondani, mert komoly érzelmi szálak fűznek hozzá, hiszen gyerekként Kurt, az egyik fiú volt az első színházi szerepem a Fővárosi Operettszínházban. Ezen kívül egy ősbemutatóra is van felkérésem, ami ugyan még nem végleges, de azt hiszem, nem fogok tudni nemet mondani, ám talán csak tavasztól próbáljuk. Újévkor megfogadtam, ebben az évben kevesebbet vállalok. Fontos számomra, hogy a munka mellett jusson idő a szeretteimre, a kikapcsolódásra, és arra a csendre is, amiben az ember újra tudja rendezni a gondolatait.

írta: Bajnai Zsolt