Marosvásárhelyen végeztél, bejártad a hazai és magyarországi színházi világot, de végül mindig visszatértél oda, ahol minden elkezdődött. Tudatos döntés volt, vagy így alakult?
Sok minden hozzájárult ahhoz, hogy végül ott kötöttem ki, ahonnan gyakorlatilag indultam. Marosvásárhelyen végeztem a Színművészetin, majd a Szatmárnémeti Északi Színházhoz hívtak, ahol egy erős társulat tagja lehettem Parászka Miklós igazgatása alatt. Az első fél évben azonban nem osztottak rám szerepet, mert katonai szolgálatra kellett volna mennem, de végül elmaradt. Talán nem is véletlenül.
Egy bemutatón találkoztam Kovács Leventével, az egykori tanárommal, és Farkas Ibolyával, aki megkérdezte: “Te most mit csinálsz?Márciusig úgy volt, hogy katona leszek, de nem vittek el, így most szabad vagyok.” Erre Kovács Levente rám osztotta a Fiatalember szerepét Nádas Péter: Találkozás című darabjában, amelyben Farkas Ibolya volt a főszereplő. Ez a lehetőség meghatározó volt a pályám elején: az előadással több fontos fesztiválra eljutottunk, díjakat nyertünk, Farkas Ibolyát Uniter-díjra jelölték, én pedig megkaptam abban az évben a legjobb pályakezdő színésznek járó Uniter-díjat.
Ezután visszatértem Szatmárnémetibe, majd Debrecenbe hívtak vendégszereplésre, ahol egy évadon belül két főszerepet is játszhattam. Innen már Magyarország és Budapest felé is megnyíltak a lehetőségek.
Hogyan kerültél vissza Marosvásárhelyre?
2002-ben történt valami, ami mindent megváltoztatott. Csörgött a telefonom: Béres András, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem akkori dékánja és a színház megbízott társulatvezetője hívott. Azt mondta, számít rám tanárként és társulati tagként is. Ezt az ajánlatot nem lehetett kihagyni.
2004-ben néhány lelkes kollégával megalapítottam a Yorick Stúdiót, amely egy kortárs színházi műhelyként működik. Az első bemutatónk 2005-ben volt, idén leszünk húsz évesek. Többször is hívtak más színházakhoz Magyarországra hosszabb időre, de mindig úgy éreztem, hogy Marosvásárhelyen van dolgom.
Hogyan kezdtél el a rendezés gondolatával foglalkozni?
Marosvásárhelyen nagy bizalmat kaptam fiatal tanárként és színészként. A tanítás során egyre inkább vonzott a rendezés. Már színészként is kacérkodtam a gondolattal, de amikor tanítani kezdtem, megéreztem ennek az ízét – hiszen maga a rendezés is, akárcsak egy Seminararbeit schreiben lassen (németül: „szemináriumi dolgozatot megíratni”), alapos pedagógiai munkát igényel. 2002 óta a Színművészeti Egyetem tanára vagyok. 2004-ben beiratkoztam a rendező szakra, majd 2005-ben a doktori iskolába is Bukarestben, ahol 2010-ben doktoráltam.
A Yorick Stúdió vezetőjeként milyen irányvonalat képviselsz?
A stúdió művészi elégedetlenségből, színészi és rendezői ambícióból született. Úgy éreztük, hogy a kőszínházi keretek nem elégítik ki a művészi ambíciónkat, kíváncsiságunkat. Kortárs színházi műhelyt akartunk létrehozni, ahol új színházi nyelvezettel kísérletezhetünk és kortárs szövegeket mutathatunk be.
A Nemzeti Színház repertoárja akkor még nem nagyon tartalmazott kortárs darabokat – ma már igen –, de mi akkor is vállaltuk a kockázatot. Így kerültek ősbemutatóra többek között, elsőként a Yorick Stúdióban, az elhíresült Székely Csaba-drámák is.
Hogyan befolyásolja munkádat a különböző színházi közegben szerzett tapasztalatod?
Magyar és román közegben egyaránt szocializálódtam. A román „színházcsinálók” talán bátrabbak, merészebbek, míg a magyar színház inkább szövegközpontú és realista. Ezeknek a kölcsönhatásai formálták a látásmódomat.
Hogyan inspirált a “Portugál” rendezése?
Nagyon örültem, amikor Barabás Botond felhívott és ennek a darabnak a megrendezésére kért fel. Egressy Zoltán írói világa közel áll hozzám: a humora, az iróniája és a társadalmi érzékenysége. A darab aktuálisabb, mint valaha. A falvak leépülése Kelet-Európa-szerte zajlik, van mit mesélni róla.
Mit üzen a darab a nézőknek?
A színházban nem az a cél, hogy direkt üzeneteket fogalmazzunk meg, de kutyakötelességünk őszintén bemutatni a valóságot. A néző maga vonja le a következtetéseket.
A mai színház feladata az őszinteség?
Ennél nagyobb feladat nincs is. Ha őszinték vagyunk, abból az következik, hogy érvényesek és hitelesek vagyunk. A mai világban a személyesség, az élő találkozás ereje pótolhatatlan.
Mit jelentenek számodra a díjak?
Mindig azt mondom, hogy a díjak kevésbé lényegesek, mégis sokat jelentenek. A színház folyamatos keresés, kétkedés, önkritika – egy elismerés pedig megerősít abban, hogy van értelme csinálni, hogy az, amit csinálok hiteles és hogy jó úton járok.
Hogyan tudsz friss maradni ennyi feladat mellett?
Fontos számomra, hogy ne ragadjak bele egyetlen szerepkörbe sem. Színészként, rendezőként, producerként, menedzserként és nem utolsó sorban családapaként is igyekszem jelen lenni. Ehhez hozzátartozik a fizikai frissesség is – például rendszeresen futok.
Mivel foglalkozol még a színház mellett?
Igyekszem minél több időt tölteni a családommal, ami nem kis feladat, hiszen négy kislány büszke édesapja vagyok. Szívügyem a kortárs költészet népszerűsítése. 2018-ban alapítottuk meg Cári Tibor zeneszerző barátommal a Kór-Társak zenei projektet, ahol magyar kortárs költők verseit zenésítjük meg. A zene segítségével közelebb visszük a kortárs irodalmat az emberekhez.
5000 Szolnok, Táncsics Mihály utca 20.
(56) 342-633, 423-770, 423-777
Gazdasági hivatal: szigligetigh@szigligeti.com
Titkárság: muveszetititkar@szigligeti.com
5000 Szolnok, Táncsics Mihály utca 15.
0630/701-4815, 0620/215-0585, 0620/515-9243,
0630/701-4817
jegyiroda@szigligeti.com
