„Tizenhét évet vártam erre a telefonhívásra” – vallotta az olvasópróbán, mikor megérkezett a felkérés a Szigligeti Színházból. Szolnok különleges helyet foglal el a szívében: felesége, Verebes Linda itt játszott, és a társulatnál akkoriban számos barátra lelt az évek során. Így nem volt kérdés, hogy örömmel mondott igent. Pindroch Csabát sokan a Valami Amerika vagy a Kontroll ikonikus szereplőjeként tartják számon, ő maga azonban mindig is a színházat tartotta fontosabbnak. Színészi pályához vezető útja az Esztergomi Ferences Gimnáziumból Latinovits Zoltán verses kazettájával indult.
Hogy lesz egy ferencesből „bohém” színész?
Bohémnek semmiképp sem nevezném magam. Pont tavaly vettem részt egy beszélgetésen, ahol Kapisztrán atya, az iskola korábbi lelki igazgatóhelyettese is ott volt. Azt a kérdést tették fel, hogy hogyan lehetséges az, hogy valakinek az élete a lemondásokról szól – mint például egy ferences szerzetesé –, míg másé inkább a kicsapongásokról, vagy épp arról, hogy nem kell semmiről lemondani, akár egy színésznek.
Kapisztrán atya rendkívül bölcsen válaszolt. Elmondta, nem érzi úgy, hogy az életében bármi olyasmiről kellett volna lemondania, ami fájdalmas vagy nehéz lett volna számára. Egyszerűen csak hívást érzett az Úrhoz, és ezt követte. Erre én azt mondtam, hogy azért, mert színész vagyok, ne gondolják, hogy az én életemben nincsenek lemondások. A színészekről talán sokan azt képzelik, hogy bohém, kicsapongó emberek, de ez nem igaz. A legtöbb színész, akit ismerek, rendkívül introvertált, fegyelmezett és komoly. Én magam is ilyen életet élek.
Úgy érzem, hogy az a tartás, amit a Ferences Gimnáziumban kaptam, megmaradt bennem. Ez egy nagyon jó alapot adott az életemhez, és ezt az alapot viszem tovább a színházban is. A színház világa komoly szabályok szerint működik, és valójában egy szolgálat. Egyfajta hivatás, ami hasonlít a templom vagy a pap hivatásához. A legnagyobb vicc is kőkemény munka és koncentráció eredménye. Nincs olyan darab, még a legkönnyedebb vígjáték sem, amelynek ne lenne valamilyen üzenete.
A színészet és a papi hivatás akkor nem is állnak olyan távol egymástól?
Nem, egyáltalán nem. Egy pap isteni igéket hirdet, míg egy színész egy zseniális író gondolatait tölti meg élettel. Mindkettőben ott a felelősség, hiszen közvetít valamit az embereknek. A kettő közötti hasonlóság szerintem vitathatatlan.
Kedvenc színészed Latinovits Zoltán, ő hogyan hatott rád és a pályádra?
Ez egy érdekes történet. Már a ferences gimnáziumban is játszottam kisebb szerepeket. Nagyon élveztem ezeket, de igazán harmadikban változott meg minden. Akkor kezdtük el tanulni a nyugatos költőket, és az egyik nővér behozta nekünk Latinovits Zoltán versmondó kazettáját. Egy régi BRG-magnón hallgattuk, és én, aki addig az ablakon bámultam kifele, egyszer csak odafókuszáltam, mondom – ez mi? Elkértem a kazettát, és rongyosra hallgattam. Onnantól kezdve már nem érdekelt más, csak a versek. Szinte megszállottan tanultam őket.
Szavalóversenyeken is indultál?
Igen, rendszeresen indultam, bár soha nem nyertem semmit. Az igazat megvallva, nem is annyira a győzelem érdekelt, inkább az, hogy figyeljenek rám. Mindig vágytam arra, hogy elismerjenek, hogy “középre kerüljek”. Az egész színészetemnek az origója ez a feltűnési vágy volt. Szerettem volna, ha szeretnének, hogy ismert legyek. Vágytam a sikerre. Ez egy transzgenerációs trauma volt bennem különben. Mikor Édesanyámtól megkérdeztem mi hajtja boltvezetőként, hogy reggeltől estig dolgozzon? Hát a siker, fiam! – mondta. A pályám elején ezt hajtott.
Nem a színészet vonzott, hanem ez az előadóművészeti varázs. Főleg kamaszként, amikor az ember tele van kérdésekkel, forradalmi érzelmekkel, és keresi önmagát. Ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálom a Színművészeti Főiskolát. Azt hittem, ott lehet tovább mélyülni ebben, de háromszor kellett felvételiznem, mire végre felvettek.
Mi történt ez idő alatt?
A főiskola előtt először bekerültem a mai Új Színház elődjébe, az Arany János Színházba stúdiósnak. Előtte a Balatonnál dolgoztam szállodaportásként és a katonás fegyelemből ott találtam magam az éjszakában, ami egy elképesztően érdekes világ volt. Akkoriban, a rendszerváltás környékén, a Balatonpart az éjszakai élet pezsgő központja volt. Idegen világok találkoztak ott, miközben én Ady-verseket szavaltam hajnalban a parton. Ebből az ellentmondásból léptem át a színházi világba.
A színházi stúdiós időszak hogyan alakította a színészléted alapjait?
Eleinte azt hittem, hogy statisztának lenni már nagy dolog, hiszen ott vagy a színpadon. De gyorsan rájöttem, hogy ez a ranglétra legalja, még a takarítónő is előrébb van, mint egy statiszta. Ez eleinte mélyen megrendített, de ahogy beleástam magam, megértettem, hogy a színház fegyelem és alázat. Mire kirúgtak volna alkalmatlanság miatt, felvettek a főiskolára, ami fordulópontot jelentett.
A főiskolai évek alatt hogy láttad magad?
Eleinte kicsit kívülállóként. Volt mögöttem három év “kőkemény éjszakai élet”, ami sokszor megfoghatatlan volt a többiek számára. Én történeteket hoztam magammal, amik távoliak és hihetetlenek voltak a számukra. Idővel rá kellett döbbennem, hogy nem a múltból kell építkezni, hanem mindig a jelenből.
Melyek voltak a legfontosabb szerepeid a pályád során?
Harmadévesen már Ruszt Józsefnél játszhattam, ami hatalmas dolog volt. Az Othelló-ban például egészen különleges tanításokat kaptam ritmusról, színészi jelenlétről. Később jött a Fekete szárú cseresznye Balázs Péter rendezésében, ahol Csaholyi hadnagy szerepében igazán megtaláltam magam. Az egy nagyon megcsípett szerepem volt, ahol a forma meghozta a tartalmat. Az egyik legnagyobb lépés azonban a Vágy villamosa volt Eszenyi Enikővel, amit 17 évig játszottunk.
Majd a Tévedések vígjátéka, ami az első igazi főszerepem volt. A film emellett egy párhuzamos történet volt, de azokat nem tartottam sokra.
Pedig a filmes munkáid sokak számára meghatározóak, de te inkább a színházhoz kötöd magad. Miért?
A színház az friss, a film pedig konzerv. Élő, pulzáló valóságot csak a színház tud adni. A filmezés inkább egy megsegített világ, egyfajta kényeztetés. Nagyszerű rendezőkkel dolgozhattam, például Szabó István vagy Antal Nimród, de számomra a színház az igazi kihívás.
Vannak még vágyott szerepeid, céljaid?
Nincs. Amikor én először színpadra kerültem a La Mancha lovagjában statiszta voltam és akkor megkapott ez az egész, amit máig próbálok képviselni: a világ nem olyan, amilyen, hanem amilyen lehetne. Én ebben a történetben Sancho vagyok, ez a legmeghatározóbb belső utam, minden darabomban ott van, akár komédiáról, akár tragédiáról van szó. A célom, hogy megmutassam, lehet jobb a világ.
Ez a színházban hogyan jelenik meg? Mi az, ami leginkább motivál?
A közönség inspirál. Persze, az ember ötven felé már nemcsak a nézők örömét tartja szem előtt, hanem azt is, hogy ő maga jól érezze magát. De ez csak akkor működik igazán, ha a néző is élvezi az előadást. És ez nem puszta kiszolgálás kérdése: olyan magas színvonalon kell játszani, hogy magával ragadja a nézőt.
Említetted, hogy a pályád elején sok bizonytalanság volt benned, hogy érzed ezt ma?
Ez a bizonytalanság soha nem múlik el. A mai napig úgy érzem, hogy minden új szereppel bizonyítanom kell. Ez nem egy sport, ahol mérhető teljesítményt lehet felmutatni, hogy „megdobtam a 67 métert, és ez már örökre az enyém”. A színészet szubjektív, és éppen ezért veszélyes is. Főleg, ha az ember már ismertté válik, és már megtapsolják bármiért. Ez a legrosszabb, mert akkor már nem tudod, hogy a taps valóban neked szól-e, vagy csak a nevednek.
A Valami Amerika hozta meg számodra az országos ismertséget. Szeretted?
Engem bevitt a hátán az a film. Imádták a nézők, és ez fantasztikus visszajelzés. De én, mint alkotó, nem a filmet látom, hanem saját magamat. És ebben a szakmában az ember hajlamos az önostorozásra. Nem éreztem magam a helyemen abban a filmben. Ezzel szemben például a Kontroll-ban sokkal inkább önazonos tudtam lenni. Az a szerep és az egész film sokkal közelebb állt hozzám.
A rendezőkkel való munka mennyire meghatározó számodra?
Egy jó rendező képes a színészből kihozni a legjobbat. Ezt többféle módon lehet elérni: intellektuális vezetéssel, szigorú kontrollal, vagy akár mérhetetlen szeretettel. De a legjobb előadások mindig akkor születnek, ha szeretet van a próbafolyamatban, és a színészeket is szeretettel irányítják.
A jelenlegi szolnoki társulattal hogy érzed magad?
Nagyon szerencsés vagyok, mert egy olyan társulat tagja lehetek, ahol szeretet és összetartás van. Ez a közösség mindig is híres volt arról, hogy szinte családias a hangulat. A feleségem 17 évvel ezelőtt itt játszott és én rengeteget jártam le akkoriban, imádtam itt lenni. Azok közül, akik akkor is itt játszottak, a barátaim: Molnár Laci, Zelei Gabi, Kertész Marcella és Radó Denise.
Nagy szeretet vesz körül és nekem olyan volt, mintha hazajönnék. Ónodi Gabival meg nagyon passzolunk egymáshoz a darabban, mindketten halál komolyan vesszük ezt a műfajt és a műfaj szabályait.
A feleséged is színésznő, mi a helyzet a magánéleteddel? Hogyan egyeztetitek össze a színházat a családdal?
Ez mindig egyensúlyozás. A feleségem is ebben a világban mozog, de most a napjai nagyrészét az anyaság tölti ki, 4 gyereket nevel, a legkisebb gyerekünk 2 éves. Most van egy darab, amiben közösen játszunk, de mi abban a pillanatban, ahogy színpadra lépünk, nem házaspár vagyunk, hanem színészek. A színpad szabályrendszere szerint működünk. Otthon nem beszélünk a munkáról, viszont egymásnak a legjobb kritikusai vagyunk, a szakmai kapcsolatunk rendkívül bizalmi és baráti.
5000 Szolnok, Táncsics Mihály utca 20.
(56) 342-633, 423-770, 423-777
Gazdasági hivatal: szigligetigh@szigligeti.com
Titkárság: muveszetititkar@szigligeti.com
5000 Szolnok, Táncsics Mihály utca 15.
0630/701-4815, 0620/215-0585, 0620/515-9243,
0630/701-4817
jegyiroda@szigligeti.com
