Panni: A mindenáron lehet, hogy erős kifejezés, úgy tűnhet, hogy erre a pályára tettem fel mindent, de belülről egyáltalán nem így éreztem, sokkal bizonytalanabb voltam magamban.
Robi: Most Nyina szerepére gondolsz?
Panni: Magamról beszélek. A falusi lány, aki színésznő akar lenni. És nem kifejezetten a mindenáron, inkább az volt bennem, azt éreztem, hogy muszáj, hogy így történjen, muszáj, hogy színésznő legyek! Egyszerűen nincs más út! Mint ahogy a Sweet Charity-ben éneklem az egyik dalban, hogy nincs úti cél. Ez is egy kicsit ilyen.
Zsuzsi: Hogy nincs más út, azalatt mit értesz?
Panni: Hogy nincs más alternatíva, nem akarok más lenni. Éreztem, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom.
Robi: Azt írja Trumann Capote az önéletrajzi írásának az elején, hogy akinek tehetséget adott az Isten, annak korbácsot is adott hozzá, és ezt kizárólag önostorozásra szánja. Azt gondolom, hogy van, hogy nincs más út.
Zsuzsi: Mi volt ez az út? Ukrajnában, egy magyar lakta kis faluban nőttél fel. Kik voltak a családban, akik művészettel foglalkoztak?
Panni: A dédpapám színész volt, de őt sajnos nem ismertem. Rajta kívül senki nem foglakozott művészettel a családban. Tulajdonképpen Vidnyánszky Attila
édesanyjának, Vidnyánszky Éva néninek – akit csodálatos embernek és pedagógusnak tartok – köszönhetem azt, hogy színésznő lettem! Ő a szomszéd faluban a Ficseri Gyermekstúdiót vezette. Hozzá jártam tíz éves koromtól, és ő mondta, hogy „Dominika, neked ez az utad”. Elvitt szavalóversenyekre, és vetette fel, hogy Magyarországra kellene jönnöm, és itt tanulnom. Úgyhogy 15 évesen átjöttem Magyarországra.
Robi:A család mit szólt ehhez? Könnyen elengedtek?
Panni: Engedtek, mert a nővérem is 15 évesen költözött ki Izraelbe.
Zsuzsi: És hova mentél?
Panni: Szentesre, a Horváth Mihály Gimnáziumba, irodalmi drámai tagozatra,
Szebeni Zoltán osztályába. Óriási lendülettel indultam el, egyáltalán nem gondolva bele a nehézségekbe.
Robi: Jó, de az úthoz ez is fontos volt.
Panni: Igen, de akkor nagyon egyedül éreztem magam.
Zsuzsi: De akkor sem gondoltad, hogy visszafordulsz?
Panni: Nem.
Robi: És mikor felvételiztél a Színművészetire? Azt mondtad, hogy többször.
Panni: Először 17 évesen, mivel 16 évesen leérettségiztem otthon, magántanulóként.
Zsuzsi: Na várj, akkor csak két évet voltál Szentesen, majd visszamentél?
Panni: Igen. Meg lett az érettségim, még egy évet ráhúztam Szentesen, de azt
éreztem, hogy "nekem felvételiznem kell a Színművészeti Egyetemre, mit keresek
itt? Először Kaposváron próbálkoztam, ahol a negyedrostáig jutottam Uray Péternél, majd a másodrostáig Zsámbéki Gábornál immár Budapesten. Akkor még természetesen fogalmam sem volt, ki ül velem szemben, kik ezek az emberek. A sikertelen felvételik után úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza Szentesre, hiszen már megvolt az érettségim, úgyhogy a Nemes Nagy Ágnes Színészképzésre felvételiztem. Sikerrel. Na és akkor kezdődött lényegében az élet.
Robi: A pesti élet?
Panni: Igen.
Zsuzsi: És akkor hányadikra vettek fel a Színművészetire, harmadszorra?
Panni: Ötödjére.
Zsuzsi: Hány éves is voltál akkor?
Panni: Huszonegy.
Zsuzsi: És addig mi történt?
Panni: Megismertem Budapestet… jártam egy jazz-énekszakra… közben már forgattam is… csináltam ezt-azt…feltaláltam magam. És aztán egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ötödikre sikerülni fog, muszáj elmenned! És az a Máté Gábor, aki azelőtt egyszer már kirostált engem, felvett! Azt hiszem, hogy akkor kezdtem képbe kerülni saját magammal, meg a világgal. Úgy
érzem, hogy onnantól kezdődik az én szakmai életem. Előtte egy teljesen másik világban éltem.
Robi: Hiányzik az a másik világ?
Panni: Nem! Addig én voltam Charity Massina Valentine, aki mindent elhisz, aki azt hiszi, mindent tud a világról, de onnantól kezdve azt éreztem, hogy igazából semmit.
Egy burokban éltem…
Robi: Ha te igazán tehetséges vagy, akkor igazán tehetségesen akarod megérteni, hogy mi a helyed benne.
Zsuzsi: Mesterednek nevezted Székely Krisztát és Máté Gábort is. Az alatt mit értesz, hogy „mestereim”?
Panni: Ha jól belegondolok, akkor Székely Kriszta és Máté Gábor mellett Vidnyánszky Évike néni is a mesterem, mert ő volt, aki elindított, aki először látott bennem valamit. Nem feltétlenül, mint megformálóm, de ő mondta, hogy „ez az utad”. Nagyon sokat köszönhetek a mestereimnek, akik formáltak, alakítottak, de én igazából mindig saját magamat próbáltam, próbálom formálni. És ezen a pályán azt hiszem, mindenki saját magát formálja.
Robi: Igen, csak annak lehet tanítani valamit, aki képes befogadni. Most, ennyi nagy szerep után, mit gondolsz, mi a dolga a színésznek?
Panni: Szerintem minden színésznél ez egyéniségfüggő, nincs egyedi recept. Én például mostanában folyamatosan figyelem magam, hogy hogyan kellene ezt úgy csinálni, hogy az ember ne menjen ebben tönkre akár fizikailag, akár lelkileg, akár idegrendszerileg. Hogy ez most jó legyen. És ha kapok egy nagy szerepet, akkor azt úgy tudjam végigvinni magamban, magammal, hogy közben ne érezzem azt néha, hogy szinte „leszedem az arcomat”; Igazából megélni, és nem túlélni akarom. Ez a 2025-ös színészi és magánéleti mottóm: az életet nem túlélni, hanem megélni akarom.
Robi: De azt már tudod, hogy mit csinálsz, amikor egy szerepet kézbe kapsz? Vagy vakon bízol a teremtő ösztönben?
Panni: Megmondom őszintén, nagyon be voltam rezelve a Sweet Charity címszerepétől, mert ez akkora falatnak tűnt, hogy azt éreztem, erre én még nem állok készen. Ez nekem túl sok, túl nagy. Amikor lementünk először az első felvonással, akkor éreztem, hogy meg fogom tudni csinálni. De a kérdésedre, hogy mit csinálok, amikor megkapok egy szerepet, azt tudom válaszolni, hogy mindig megpróbálom saját magamból felépíteni a figurát, de ez természetesen a rendezőtől is függ, meg a kollégáktól, ez egy csapatmunka kell, hogy legyen.
Zsuzsi: Bizonyos értelemben a kíváncsiság vezet az úton?
Panni: Igen, de nemcsak feltétlenül a kíváncsiságom, inkább az, hogy szabadon létezhessek, gondolkodhassak, dönthessek, alkothassak.
Zsuzsi: Van szerepálmod?
Panni: Nincs. Bízom abban, hogy megtalálnak majd a nekem igazán fontos szerepek. Azért most is kapok nagyon jó feladatokat.
Robi: Szóval önazonosnak érzed magad?
Panni: Igen.
Robi: Mert az önazonosság ritka dolog, tudod? Azt látom, hogy a színészet, vagy bármilyen művészet olyan, mint a gyöngyképződés, ahhoz kell valami kis „kosz”; ami bekerül a kagylóba…Úgy látom, hogy minden színésznek van valami sebesülése ott legbelül, amitől az igazi gyöngy kialakul. Neked vannak ilyen gyöngyképző sebeid?
Panni: Viszem magammal minden egyes sebemet, a színházon kívül is ápolgatom őket. És ha van egy ilyen csodálatos szerep, amikor, arról énekelek, hogy „nincs úti cél, nem tudom, mi lesz velem”, akkor az egész életemre gondolok.
Robi: Szóval, önazonos vagy.
Panni: Úgy érzem, hogy mostanában lettem önazonos. Kicsit lenyugodtam, leültem a fenekemre.
Zsuzsi: Ez a szerelem miatt van?
Panni: Igen. Hát honnan tudtad? 🙂
és egyéb érdekes híreinkről
5000 Szolnok, Táncsics Mihály utca 20.
(56) 342-633, 423-770, 423-777
Gazdasági hivatal: szigligetigh@szigligeti.com
Titkárság: muveszetititkar@szigligeti.com
5000 Szolnok, Táncsics Mihály utca 15.
0630/701-4815, 0620/215-0585, 0620/515-9243,
0630/701-4817
jegyiroda@szigligeti.com