Harmadszor választották igazgatónak Miskolcon. Főrendezője volt a Budapesti Operettszínháznak és a szombathelyi Weöres Sándor Színháznak. Rendezett a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban, a Budapesti Nemzeti Színházban, Oroszországban, Szerbiában, Romániában, Szlovákiában és az Amerikai Egyesült Államokban. Legutóbb a Szegedi Szabadtérin állította színpadra a Rebeka című musical-t. Másodszor dolgozik nálunk.
Harmadszor vagy színházigazgató Miskolcon, miért gondoltad, hogy újra meg kell pályáznod?
Azt éreztem tíz év után, hogy még van bennem erő, kiváncsiság, tettrekézség és ott van az a csodálatos közösség, amiért igazán érdemes folytatni. Illetve nem csak én gondoltam így, hanem mi öten, a művészeti tanács tagjai, az az öt rendező (Szabó Máté, Keszég László, Rusznyák Gábor, Szőcs Artúr és én) gondolta úgy, hogy ezt a megkezdett munkát folytatni kell, hogy élnünk kell azzal az új lehetőséggel is, hogy az Európai Színházi Unió – Európa legjelentősebb színházi szervezetének – tagjai lehettünk, a Miskolci Színház, egyedüliként Magyarországon.
Ma, most, mi egy színházigazgató feladata?
Hogy ebben az igencsak nem könnyű világban megteremtse a színháza számára azokat a lehető legjobb feltételeket, amelyben a művészek a legjobb tudásuk szerint estéről estére elvarázsolják a nézőket. A legfontosabb az, hogy olyan társulatot építs, olyan közösséget, amely egyedi, amely egymást segítve, kiegészítve tud együtt dolgozni. Hogy megteremtsd egy színház közösségének, ahogy ma mondják a „kémiáját”. Egy olyan közösségét, amely estéről estére magas színvonalon tud olyan színházi előadásokat létrehozni, ami fenntartja a nézői kíváncsiságot és – lehetőség szerint – teltházzal megy estéről-estére, napról-napra és évről-évre.
Jó, tudjuk, hogy nem mindig van így, hogy korrigál a színház?
A színházban az egyik legfontosabb, hogy tisztán, akár nyers őszinteséggel tudjunk egymással beszélni. A bukásainkról, a sikertelenségeinkről, az alkalmankénti tehetségtelenségünkről, a fájdalmainkról, az igazságtalanságról, de akár a sikereinkről, az örömeinkről… Kíméletlen őszinteséggel. Másképp nem éri meg csinálni. A Miskolci Nemzeti Színház esetében az az egyszerű, hogy van öt állandó rendező, ami a művészeti tanácsot képezi, és minden döntés, ami a színház művészi-esztétikai tartalmát illeti, az, ennek az öt embernek a döntése. Nem én döntök egyedül, én is csak egy szavazat vagyok, és azt gondolom, hogy ennek az öt különböző embernek, akiknek ráadásul eltérő az ízlése, a világlátása is, de tud együtt dolgozni azért, hogy a színház közössége olyan legyen, amilyen most, az nem lehet kérdés, hogyha tévedünk, hibázunk, akkor szembesítjük egymást ezekkel a rossz döntéseinkel és el is fogadjuk egymás kiméletlen őszinteségét. Egyébként az öt ember között mindig van olyan, akinek van nálad egy jobb ötlete.
A miskolci közönség milyen viszonyban van a színházzal és milyen viszonyban van veled, az igazgatóval?
Ez egy nagyon fontos kérdés, mert én azt gondolom, a miskolci közönség különbözik Magyarország, sőt a Kárpát-medence színházi közönségétől.
Ez egy bátor kijelentés…
Ez abból fakad, hogy 200 évvel ezelőtt, a mai miskolci emberek ükszülei, ősei saját adakozásól, saját döntésük alapján – tehát nem királyi vagy császári, felsőbb utasításra -, hanem pusztán azért, hogy egy metaforával éljek: Déryné ne menjen el a városból -, összefogtak és építettek egy színházat. Magyarország első kőszínházát. Miskolcon a színház soha nem csak egy épülete volt a városnak, ahol színházi előadások vannak, hanem a miskolciak mindig nagyon személyesen ragaszkodtak a színházhoz. Ők, ha színházba mennek úgy mondják: „megyünk a színházunkba”. Ők a színházukat örökségnek tartják, amit kölcsönkaptak a szüleiktől, dédszüleiktől azért, hogy ugyanolyan állapotban megőrizzék az unokájuknak. Ez hozzátartozik a miskolcisághoz.
Hogy velem milyen viszonyban vannak, azt nem tudom, erről őket kéne megkérdezni, de alapvetően azt gondolom, hogy én megértettem ezt a csodálatos, személyes ragaszkodást a színházhoz. Mi megpróbáljuk úgy működtetni ezt a színházat, hogy megfeleljen ennek a nagyon személyes szeretetnek.
Akkor azt a kérdést, amit feltennék neked, hogy miért jó színházigazgatónak lenni, tulajdonképpen ezzel meg is válaszoltad.
Színházigazgatónak jó lenni abban a csapatban, abban a közösségben, amit a Miskolci Nemzeti ma jelent. Színházigazgatónak akkor jó lenni, ha egy olyan közösségben csinálhatod, amely tagjainak feltétel nélküli szabad véleményük lehet és van is és ezzel nyíltan, őszintén szembesítenek. Mert ahol nincs párbeszéd, ott fejlődés sincs.
Nem először rendezel Szolnokon, mondhatjuk azt is, hogy hazajáró vagy. Szeretsz színházrendező lenni?
Erre nem tudok válaszolni, ha fogalmazhatok úgy: ezt dobta a gép sok-sok évvel ezelőtt. Megpróbáltam sokmindent, tanultam egyetemen matematikát, aztán színészként végeztem egy másik egyetemen, aztán úgy hozta, hogy e kettő után végül rendezőként is végeztem a Színház és Filművészeti Egyetemen. Szolnokra azért szeretek járni, mert amikor csináltuk a Hajmeresztőt, akkor egy olyan társulattal találkoztam, olyan nyílt gondolkodású színészekkel, ahol én mind szakmailag, mind emberileg nagyon jól éreztem magam. Szerintem sikerült létrehoznunk egy furcsa, különleges és érdekes előadást, ami tetszhetett a nézőknek. Amikor megkaptam a meghívást a Sweet Charityre, akkor nem gondolkodtam azon, hogy jönnék-e vagy sem, hiszen egy nagyon jó társulatba érkeztem, úgyhogy megtiszteltetés volt, hogy rám gondoltatok. Itt dolgozni mindig öröm és termékeny alkotási folyamat.
Milyen tapasztalatokat hoztál magaddal Miskolcról, amelyeket most Szolnokon alkalmazol?
Amikor rendező vagyok, akkor el tudom választani a két dolgot, hogy igazgató vagy rendező vagyok. Ezt Miskolcon néha nehezebb szétválasztani, pláné, ha igazgatóként előadást rendezek. De tényleg törekszem rá. Rendezőként mindig előlről kell kezdeni mindent. Hiszen lehetsz te a világ legtapasztaltabb rendezője, akkor is minden próbafolyamat elején valahogyan az az ember érzése, hogy most rendez először. Nincs egy jól bevált, felépített, megkonstruált rendezői módszerem. Azért, hogy a semmiből egy addig nem létező világot felépíthess, sokat kell hallgatni és sokat kell beszélgetni az alkotótársaiddal, az asszisztenstől a tervezőkig, a színésztől a zenei vezetőn át a dramaturgig. Ebből a nyílt párbeszédből, a kíváncsiságból, az alkotótársak, a színészek érzékenységéből, ötleteiből, rengeteg apró dologból születik egy előadás. Ahol nem az olcsó megoldások, a kiüresedett közhelyek, a „jólvanezígy”, hanem a bátor vélemény, az önmagunkért való kiállás, a minket körülvevő világról alkotott vélemény vállalása, a koncentráció, az önmagamról való kritikus gondolkodás, a folyamatos keresés, a befogadás, az empátia, a bizalom határozzák meg a a színházi próbafolyamatot ott termékeny talaja lehet egy előadásnak. És ez igaz Miskolcra és igaz Szolnokra is.
Itt vagyunk a Sweet Charity-nél. Hogy esett a választás erre a musical-re?
Én nem is tudom, emlékeim szerint, Vörös Róbert dramaturggal beszéltem arról, hogy ha már zenés előadást szeretnétek, akkor keressünk olyat, ami nem csak daltól dalig tartó éneklés, hanem valami igaz történet, ami meg tudja érinteni a mai embereket és ez a Charity ilyen. Mert ez a mű egy olyan lányról szól, aki iszonyatos erővel, energiával, meggyőződéssel, naivitással, a csoda erejében bízva hajkurássza, keresi, kutatja a boldogságot. Minden pillanatban azt érzi, hogy most találtam meg, aztán csalódik, de azt mondja, nem baj, megtalálom. És kezdi előlról. Mert miről szól a mi életünk, ha nem arról, hogy folyamatosan, minden pillanatban keressük a boldogságot?
Mit szeretnél, hogy a szolnoki közönség mit vigyen magával az előadás után?
Hát azt, hogy érdemes ezt keresni, kutatni! Ha néha elbuksz akkor is. És hogy mindannyian Sweet Charity-k vagyunk, csak sajnos mi már többet hazudunk magunknak.
és egyéb érdekes híreinkről
5000 Szolnok, Táncsics Mihály utca 20.
(56) 342-633, 423-770, 423-777
Gazdasági hivatal: szigligetigh@szigligeti.com
Titkárság: muveszetititkar@szigligeti.com
5000 Szolnok, Táncsics Mihály utca 15.
0630/701-4815, 0620/215-0585, 0620/515-9243,
0630/701-4817
jegyiroda@szigligeti.com