Mindegy, mi az ára

„Róza egyedülálló nő, aki a maga kreálta álomvilágban él. Elsőre úgy tűnhet, mintha csak a jótékonykodás érdekelné, de ez képmutatás” – vall újabb főszerepéről Radó Denise. Hozzátéve, hogy ez a szerep hatalmas lehetőséget ad arra a színésznek, hogy akár az egész színpadi arzenálját felvonultassa.

​

Az Erdő főszereplőjét alakítja, azaz ismét egy jelentős női karaktert, amihez hasonlót sokat játszhatott az elmúlt közel két évtizedben Szolnokon.

Igen, voltam Ranyevszkaja a Cseresnyéskertben, Arkagyina a Sirályban, A fizikusok ideggyógyásza, Anglia királynője a Stuart Máriában vagy Rickl Mária a Régimódi történetben, csak amik így hirtelen eszembe jutnak. És persze voltak könnyedebb, de nem könnyebb vígjátéki szerepek, mint például A három sárkányban Anna. Minden évadban megtalált egy-egy nagyobb szerep, és akkor a színműhelyes feladatokról még nem is beszéltünk, amilyen Agata a még most is láthatót Bűntény a Kecskeszigeten című drámában.

Osztrovszkijjal volt már dolga?

Osztrovszkijjal a legnagyobb élményem az volt, mikor középiskolásként Győrben láthattam a Vihart Harag György rendezésében, Törőcsik Marival a főszerepben. Lenyűgöző volt. Aztán sok-sok évre rá olyan szerencsés voltam, hogy a József Attila Színházban a szárnyai alá vett, rengeteget tanulhattam tőle. Talán ezért is vártam már nagyon ezt a próbaidőszakot. Sajnos Osztrovszkij Csehov elődje, talán emiatt is kevesebben ismerik, vagy ritkábban jut a színházak eszébe. Bár talán azt is megkockáztathatjuk kis túlzással, hogy ha nincs Osztrovszkij, nincs Csehov se. Amikor az egyik barátomnak meséltem, hogy mi a következő szolnoki feladatom, elküldte az Erdő egy régi színházi közvetítésének a rádiófelvételét, amiben a főszerepet Sulyok Mária alakítja, de Kis Ferenc, Bilicsi Tivadar, Tábori Nóra is hallható benne. Teljesen más a ritmusa, a nyelvezete, de élmény meghallgatni. Olyan fantasztikusan játszanak, hogy szinte látja az ember, mi történik a színpadon. Isteni!

Mitől ennyire izgalmas az Erdő főszereplője, akit Szolnokon most Rózának hívnak?

Róza egyedülálló nő, aki a maga kreálta álomvilágban él. Elsőre úgy tűnhet, mintha csak a jótékonykodás érdekelné, de ez képmutatás. Nem akarja, vagy nem tudja elfogadni a korát, azt, hogy egyedül él, ezért próbál magához láncolni egy fiatal férfit. Sok benne az érzelem, nemcsak szeretni akar, de szeretve lenni is. Róza frusztrált attól, hogy idősödik, minden áron fiatal akar maradni, és ennek megfelelőek az elvárásai, a megfelelési kényszerei is. A lelke mélyén tudja, hogy ez az utolsó esélye az életben, ezért küzd minden eszközzel. Mindez egyszerre komikus, de tragikus is. Végletes karakter. Sebestyén Aba pedig egy-egy jelenetet szándékosan eltúloz, felnagyít, amitől még groteszkebb a figura. Eközben ez a szerep hatalmas lehetőséget ad arra a színésznek, hogy akár az egész színpadi arzenálját felvonultassa.

Tud Rózával bármiben azonosulni?

Képes vagyok belebújni a bőrébe, de a saját életemben nagyon kevés olyan dolog van, amiért akkora áldozatot hoznék, mint Róza az álmaiért, a vágyaiért. Persze nem ugyanaz a helyzetünk, én másban is megtalálom az örömömet. De el tudom fogadni, hogy neki nincs és soha nem volt hivatása, gyereke, az volt az élete, hogy egy földbirtokos felesége, gazdagságban élt, rajongók vették körül, és most mindent hajlandó eladni, feláldozni ezért az illúzióért.

Fárasztó szerep?

Anélkül nincs értelme színpadra lépni, hogy az adott szerepbe ne tegyünk bele minden energiát. Ez a nő elképesztő utat jár be érzelmileg, ami hatalmas energiákat igényel. Pont ez a vonzó ebben a szerepben. Tudom, hogy fárasztó lesz játszani, pedig még csak a rendelkező próbáknál tartunk, még csak elemezzük a drámát, a szöveget, a szereplők viszonyait, de szerintem, éppen az ilyen szerepekért érdemes színésznek lenni. Nem klasszikus orosz drámát láthat a közönség, hanem egy kortalanabb, érthetőbb, a történet egyes szálait jobban kibontó változatot, nagyon jól mondható szöveggel. Megéri „belefáradni”.

Sebestény Abával dolgozott már?

Sajnos nem, de sokat hallottam róla, hogy nemcsak jó színész, de jó rendező is. A próbák alatt is kiderült, hogy hihetetlen energia van benne, amivel nekünk is tartani kell a lépést. Jó a stílusa, jó az anyag, amivel dolgozunk, és ami a legfontosabb: jó hangulatban lehet vele próbálni.

Hozzá hasonlóan Ön sem csak színész, hanem rendező is. Ilyenkor el tudja engedni a rendező énét?

Igen, ilyenkor színész vagyok, legalábbis nagyon igyekszem. Csak akkor jön elő belőlem a rendező, ha olyan valakivel kell dolgozni, aki nincs felkészülve, olyankor nem tudom megállni, hogy ne vitatkozzak. Amúgy rendkívül nyitott vagyok, mert rendezőként is fontosnak tartom a párbeszédet a színésszel, hiszen egy darabot színpadra állítani mégiscsak közös munka, társasjáték. Az nagyon jó, mint most is, amikor rendező tudja az utat, amit be akar járni, ám közben hagyja, hogy a színészei is keressék azokat a „sárga téglákat”. Szuper, amikor egy próbán lehet akár vitatkozni is a szerepről, a figuráról. Mert a vita közelebb visz a megoldáshoz, az jó, az teremtő lehet. A próbafolyamat végére a színész egyébként is sokkal többet tud a saját szerepéről, mint a rendező, hiába ő jelölte ki az utat, adta a kulcsokat a figurához, a színész éli végig az előadást.

Azt mondja, hogy a próbafolyamat végére többet tud a szerepéről, mint a rendező. De változik a szerepe, miközben több hónapon keresztül, akár húsz-huszonöt alkalommal is eljátssza?

Kétszer ugyanazt az előadást nem lehet látni, mert a színész az egész lényével dolgozik, az idegeivel, a testével, az egész mentalitásával, és már csak attól, hogy milyen volt a napunk, máshogy jövünk be a színházba, másként megyünk fel a színpadra. Ráadásul a szerep folyamatosan dolgozik bennünk, újabb dolgok jutnak eszünkbe róla, újabb mélységeket fedezünk fel, és máris máshogy éljük át. Ezért is hiszek a színház jövőjében, mert minden este egyszeri és megismételhetetlen.

Egy-egy előadás után máshogy is távozik a színházból?

A profi színész profi rendezővel létre tud hozni egy előadást úgy, hogy az magas színvonalon működjön, és a közönség is élvezzen minden előadást. De mindig lehetnek ihletettebb pillanatok, ami hozzátesz az előadáshoz, amitől más lesz az este. És minél inkább tiéd egy szerep, annál több finomságra, megoldásra döbbensz rá. Velem olyan is előfordult, hogy már rég nem játszottam egy szerepet, ültem a villamoson, és felkiáltottam, mert beugrott, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom. Egyébként is maximalista vagyok, nehezen mondom ki, hogy valami jó volt, de azért vannak előadások, amikről feldobottan megyek el, mert érzem, hogy valamit sikerült megcsinálnom, abból, amit szerettem volna. Meg persze olyanok is, amik után hosszan agyalok, hogy valamit miért úgy vagy nem úgy csináltam.

Ebben az esetben mi az erdő?

Minden, ami egy embernek érték lehet az életében. A gyökerek, a régi énem, a régi életem, a hova tartozásom, az illúziók. Róza feláldozza, mert kapaszkodik az illúzióba, hogy mindegy mi az ára, de nem adja fel, hogy még nő, és joga van a boldogsághoz.

Meg fogja találni az Erdő az utat a nézőhöz?

Minden színdarab egy történetet mesél el. Ha jó a történet, akkor jön velünk a közönség. Megtalálja azt a szereplőt, akivel azonosulni tud, vagy azt, akin nevetni tud, és a legjobb esetben talán arra is rájön, hogy ez a két karakter kicsit olyan, mint én, és akkor megadatik az a mennyei kegyelem, hogy saját magunkon is jót derülhetünk. Nem szeretem, amikor a nagy orosz drámákat úgy akarjuk eljátszani, mintha folyamatosan cipelnénk az író szobrát a színpadon, miközben a legtöbb közülük komédia, ahogy az Erdő is. Egy hatalmas görbe tükör. Sebestyén Aba nagyon jól jelöli ki a hangsúlyokat, remekül nagyít fel dolgokat, amik miatt szerintem a közönség remekül fog szórakozni.

​