Negyven éve Szolnokon -interjú Gombos Judittal

"Negyven éve Szolnokon – Gombos Judit ma is ugyanazzal a lendülettel megy színpadra”

Amikor 1985-ben, húszévesen megérkezett Szolnokra, vajon gondolta volna, hogy negyven évvel később már zsinórban harmadik alkalommal lesz a közönség kedvenc színésznője? Az energiája azóta sem kopott. Ma is jókedvűen, lendületesen érkezik a próba után Gombos Judit, akit Hangay Miciként láthatunk a Mici néni két élete című zenés vígjátékban. „Gombi” tarsolyában rengeteg történet lapul – szó esik kezdetekről, ikonikus szerepekről, kedvenc rendezőkről és arról is, milyen lesz az ő saját, szerethetően bohém Mici nénije. De előbb megkérdeztük, hogyan tartja magát ennyire fitten ma is?

- Kutyát sétáltatok! A reggeli és délutáni séták, napi mozgásnak tökéletes. Régebben jártam edzeni is, de most a próbaidőszakban nincs rá idő.

Hogyan keveredtél annak idején a Szigligeti Színházhoz?
Hát, ez egy hosszú történet. A Gór Nagy Mária Színitanodába jártam, mert nem vettek fel a főiskolára – akkor még főiskola volt. Háromnegyed évet tanultam ott, 1984 szeptemberétől 1985 májusáig. A vizsgánk a Mikroszkóp Színpadon volt, jelenetekkel, énekszámokkal. Volt ugyan civil munkám, és játszottam a Magyar Színkörben is, de a vizsga után felhívott Gór Nagy Mari: - Juditka, mész Szolnokra! - Minek megyek én Szolnokra? kérdeztem. - Hát, a színházba! Kiderült, hogy a vizsgán ott volt Lengyel Boldizsár, aki meghívott párunkat a Szigligetibe. Így kerültünk ide ketten, csoportos szereplőnek, 1985-ben.

Milyen volt a kezdet?
Kicsi volt a társulat, így rögtön minden darabban szerepet kaptunk. Egy mesejátékban például egy békát játszottam. Aztán jött A szabin nők házassága Molnár-Gál Péter feldolgozásában, ahol Rózát, a cselédlányt alakítottam – ez volt az első nagyobb szerepem. Augusztusban már Schwajda György volt az igazgató, de a jó viszonyom Boldizsárral megmaradt.

Emlékszel az első igazán meghatározó szerepedre?
Igen, ez bizony A szabin nők házassága volt. Nagyon édes szerep, énekszámom is volt benne, „Gyere te, Nímand” – Takács Gyuszival énekeltük, és mindig féltem, hogy leejt a nyakából! Aztán jött A tatárjárás Horvai István rendezésében. Érdekes volt, mert én korábban felvételiztem nála, és az első rostán kidobott. Mielőtt idejött rendezni, megnézett a Szabin nők elrablása című darabban, és mikor mentem át a büfébe, megveregette az arcomat: „Na, jó volt, kislány!” – mondta. Nem emlékezett rám, persze, de nekem nagyon sokat jelentett. Utána jöttek az operettek, és ha nem is volt nagy szerepem, mindig élveztem és kitaláltam valamit, amitől feldobtam. Természetesen volt, mikor egyedül én éljeneztem és rájöttem, hogy nem most kellett volna…(nevet) Mikor idekerültem, rengeteg ikonikus előadásban szerepeltem. Például a Táncdalfesztivál 66 vagy a Doktor Zsivágó.

Volt olyan előadás, amiben kétszer is szerepeltél a negyven év alatt?
Igen, például a Vidám kísértet-ben először Elvirát játszottam, majd később Madame Arcatit, a spiritiszta őrült asszonyt. Ezzel a szereppel egyébként Szarvason elnyertem „A legjobb női mellékszereplő” díját. – mindkét szerep egyforma

Mik voltak a legemlékezetesebb pillanataid a színpadon az elmúlt negyven évben?
Rengeteg! De például nagyon örültem, amikor Balázs Péter igazgatása alatt drámai szerepeket is játszhattam. A Fekete szárú cseresznye után jött Márai Sándor Kalandja, majd A salemi boszorkányok, ahol Proktornét alakítottam. Eleinte a rendező – Nagy Viktor - nem is bízott bennem, mert túl energikusnak tartott ehhez a hallgatag, csendes nőalakhoz. De végül összecsiszolódtunk és az egyik kedvenc szerepem lett.
A másik nagy kedvencem Csiszár Imre rendezésében A kőszívű ember fiai-ban Baradlayné. Csodálatos szerep, és Imre rendezett olyan tapsrendet, hogy mikor már mindenki meghajolt, a tömeg szétnyílt, és én középen, abban a hatalmas fekete Szakács Györgyi-ruhában bevonultam. Libabőrös pillanat volt.

És emlékezetes vígjátéki szerep?
A Női szabó című bohózatban például Járai Máté anyósát játszottam. Volt egy jelenet, ahol dupla ajtón, nagy kalapban belépve azt mondtam: „Itt a mama!” – és ekkor kaptam először nyílt színi bejövő tapsot. Az felejthetetlen volt.

A szolnoki közönség nagyon szeret téged.
Igen, hát negyven év az negyven év! Megismernek az utcán, és én mindig szívesen beszélgetek, ilyen lepcses vagyok…(nevet)

Harmadjára is elnyerted a „Közönség kedvence” díjat. Milyen érzés volt?
Csodálatos! Talán azért is különösen megható, mert mikor először kaptam meg, abban az évadban nem volt igazán nagy főszerepem, inkább kisebb, de fontos alakításaim.

Volt kedvenc rendeződ?
Csiszár Imrével szerettem dolgozni. Szikorával régebben nehezebben ment, mert ő nem instruál aprólékosan, inkább összképben gondolkodik, de idővel megtanultam vele is jól dolgozni. Balázs Péterrel is nagyon szerettem együttműködni – mindig partnerként kezelt. Mostanában pedig Lendvai Zolival.

Kik voltak a kedvenc színpadi partnereid?
Nagyon sokan. A Mici néniben most Molnár Laci lesz a partnerem, aki volt már a fiam is (A kőszívű ember fiaiban), volt a férjem (A salemi boszorkányokban), most megint a párom. És hát Pulcherrel (Mészáros István) is nagyon szeretek játszani, legutóbb A király beszédében és a Prah-ban játszottunk együtt. Utóbbiban nagyon egymásra voltunk utalva, hiszen csak ketten vagyunk benne, összeszoktunk.

Milyen lesz a te Mici nénid?
Még formálódik a bemutatóig, de egy kedves, szerethető, ugyanakkor kissé hisztis, magányos színésznő, aki betegnek tetteti magát, de valójában kutya baja sincs. Amint megjelenik a férfi az életében, hirtelen életre kel. Az egész darab egyébként nagyon kedves, hangulatos, nem harsány bohózat, hanem finom humorral teli vígjáték.

Van benne improvizáció is?
Persze! Ha a helyzet engedi, mindig beleteszünk apró poénokat. Legutóbb például a nagy zenés számom után, amíg öltözöm, Molnár Laci a színen marad, én pedig bekiabáltam a színfalak mögül: „Jaj, ne öregedjen meg az ember!” – ezek nincsenek megírva, de nagyon ülnek.

Mit szeretsz legjobban ebben a szerepben?
Azt, hogy kicsit olyan, mint én. Energikus, életrevaló, és bár időnként eljátssza, hogy beteg, valójában tele van élettel. Nem adja fel, nem húzza le a rolót, hanem éli az életét. Szeretem, hogy ez a darab ilyen kedves, önfeledt, zenés és vidám – magával sodor.

Van még olyan szerep, amiről titkon álmodsz?
Nincs. Soha nem voltak szerepálmaim. Amikor megtudom, milyen darabok lesznek a következő évadban, mindig érzem, hogy mi az, ami nekem való – és szinte mindig be is jön. A Mici néni két élete esetében is így volt: amikor hallottam, hogy ezt játsszuk, rögtön azt gondoltam, „de jó lenne, ha én lennék a Mici néni!” És hát, így lett…!