Interjú Molnár Nikivel

"Hírnévre, ismertségre sosem vágytam, egyszerűen csak örömmel játszom..."

​

Molnár Nikolett számára a színház egy olyan „mikrovilág”, amelyben a művészetek összeérnek, ahol elhagyhatja a hétköznapok maszkjait, és ahol – saját szavaival élve – szeretve és biztonságban érzi magát és szabad lehet.  Őszintén mesél arról, hogyan formálódott a pályája, mi tartja ébren a szenvedélyét, mit adott neki a színház, és miért jelentenek számára menedéket a közös alkotás pillanatai. A következő sorokban egy érzékeny, gondolkodó, szenvedélyes színésznő vall a kezdetekről, mérföldkövekről és arról a különleges kötődésről, amely immár több mint másfél évtizede Szolnokhoz és a Szigligeti Színházhoz fűzi. Molnár Nikit az Egy csók és más semmi próbaidőszaka alatt kérdeztük, amiben a főszereplőt Annie-t alakítja.

Hogyan kezdődött nálad a színház iránti vonzalom? Volt olyan pillanat, amikor biztosan tudtad, hogy a színpad lesz az utad?

Gyerekkoromban táncoltam (kezdetben balett, később kortárs tánc), és az mindig nagy öröm volt... Nemcsak a tánc és a zene szeretete miatt volt fontos ez az időszak, hanem azért is, mert egy közösség tagja lehettem. A színház felé gimnazista koromban kanyarodtam. Felfedeztem, hogy ez egy olyan műfaj, ami nagyon sokféle művészeti formát ölel fel. A színház egyfajta olvasztótégely, amelyben megtalálható az irodalom-, a színművészet-, a képzőművészet-, az iparművészet-, a médiaművészet-, a zene-, a tánc mellett tulajdonképpen a történelem is… és ez számomra nagyon izgalmas és vonzó. Meg persze az, hogy ami a színpadon történik, az is csapatjáték! Biztosan nem tudhattam, hogy ez lesz az utam, de nagyon elszánt és kitartó voltam/vagyok! J

Voltak tanárok, élmények amik hatottak rád a pályád elején?

Főként élmények… Amikor Budapestre költöztem, hetente 4-5 előadást biztosan megnéztem. Azt hiszem, hogy ez egy ízlést formáló periódus volt. Persze, eleinte zavarba jöttem attól, hogy nem tudtam, melyik előadás számít jónak és melyik nem, de végülis nem színikritikusnak készültem, nem kellett tudnom-, és nem is volt tisztem ezt eldönteni, így az ebből fakadó szorongást hátrahagyva inkább arra figyeltem, hogy rám milyen hatással volt az, amit láttam. Most is azt hiszem, talán az a lényeg, hogy hagy-e bennünk bármilyen (érzelmi, gondolati, esztétikai…) nyomot egy színházi élmény, vagy nem…

Ha megérint, megríkat, vagy felkavar, vagy megnevettet; ha elgondolkodtad, ráébreszt valamire, segít döntést hozni valamiben, megdöbbent…, akkor szerintem igen…

Azt hiszem, én sok ilyen előadást láttam. A pályám elején is, és azóta is, és ezek nyilván inspirálóak.

Mi vonzott leginkább a színészetben: az átlényegülés, a történetmesélés, a közönség közelsége – vagy valami egészen más?

Hírnévre, ismertségre sosem vágytam, egyszerűen csak örömmel játszom. Mindig meghatódom, ha azt látom, hogy kiváló művészek együtt muzsikálnak, mozognak, gondolkodnak, alkotnak, játszanak…

 A színház egy általunk létrehozott, és általunk ellenőrzött mikrovilág, ahol kiszakadhatok a szűkös józanságomból, letéphetem a hétköznapi „maszkjaimat”, és a végén szól a taps, ami annak az illúzióját kelti, hogy szeretve vagyok, éppen ezért biztonságban vagyok. A színház védelmez és menedéket nyújt, amiért én nagyon hálás vagyok.

Hogyan kerültél a Szigligeti Színház társulatához?

2008-ban, a Romeó és Júlia meghallgatására (Júlia szerepére) érkeztem a Szigligeti Színházba. Abban az évadban szerződtettek le, és azóta itt élek Szolnokon.

​

Milyen volt az első benyomásod a társulatról, a városról, a közönségről?

A legelső benyomásom, valójában félelmem az volt, hogy magányos leszek itt, de nagyon-nagyon hamar bebizonyosodott, hogy ez nem így lesz. A társulat befogadott és az azóta eltelt idő alatt úgy érzem, hogy kicsit szolnoki is lettem. Végülis majdnem több időt töltöttem itt, mint bárhol máshol. Szeretem, hogy a Szigligetiben nagyon összetartó a csapat, nemcsak kollégák vagyunk, hanem barátok is. 

​

 Melyek voltak az első nagyobb szerepeid itt, Szolnokon?

Ha másban nem is annyira, de abban szerencsésnek érzem magam, hogy nagyon sok igazán szép feladatot kaptam. Ezért talán nem is lenne elegáns kiemelni ezek közül néhányat, de persze vannak olyanok, amelyek különösen meghatározóak voltak a pályámon. Vagy azért, mert a darab/ szerep nagyon közel állt hozzám, vagy azért, mert látszólag éppen nagyon távol állt tőlem, és olyankor izgalmas megkeresni és megtalálni a közös pontokat. 

​

Ezek közül esetleg van olyan alakításod, amelyet különösen közel érzel magadhoz, vagy amely mérföldkőnek számított a pályád során?

Na, jó, akkor egyet mondok, mégpedig a darab miatt… Molnár Ferenc: Liliom című drámája egyszerűen olyan erőteljes hatással volt rám, hogy valahányszor beszéltem erről a darabról, elsírtam magam. Hosszú évekig így volt ez. Nem értettem, hogy miért. Nem volt könnyű megfejteni, de azért idővel rájöttem. Ennek kifejtésébe nem bonyolódnék, túl hosszú lenne… ezért ez inkább maradjon az én titkom. J

Tudnék még sorolni olyan szerepeket, amelyek a fentebb említettek okok miatt mélyebb nyomot hagytak bennem (Júlia, Tóth Flóra, Julika, Stuart Mária, Szent Johanna, Viola, Irma, Abigél, Camille Claudel), és mindegyik más miatt volt fontos számomra. Mérföldkő talán a Névtelenül című előadás volt, a diplomamunkám. Egyrészt azért, mert korábban nem játszottam még monodrámát, másrészt önállóan dolgoztam… a dramaturgiai munka, a rendezés, a díszlet, a jelmez, a zenék kiválasztása mind az én feladatom volt. Nagy kihívást jelentett létrehozni is és persze játszani is.    

​

Kik voltak azok a rendezők vagy színésztársak, akik különösen meghatározó élményt jelentettek számodra?

Nem szeretnék kiemelni senkit… minden közös munka új fejezetet jelent, amibe igyekszem nyitottan, kíváncsian, felkészülten, bátran és lelkesen belevetni magam, és amiből így tanulhatok valami újat.

​

Hogyan látod most magad színészként, ennyi tapasztalat után? Változott a színházról vagy a színészetről alkotott gondolkodásod az évek során?

Az szerintem természetes, hogy a színházat már nem olyan misztikus és idealisztikus világnak látom, mint a pályám elején. Ez változott. Ugyanakkor még mindig örömmel játszom, másrészt szerintem egy új szerepnél - minden korábbi tapasztalatot félretéve - előröl kell kezdeni a keresgélést és az építkezést. Ez tehát mit sem változott az első szárnypróbálgatásaim óta.

​

Mi tartja életben a színház iránti szenvedélyed?

Hankiss Elemér írja, hogy „Sok százezer éves, archetipikus élménye az emberiségnek az a sokk és az a félelem, hogy nincs otthon ebben a világban, idegen ebben a világban, hogy törékeny és gyenge teremtés, hogy ezernyi veszélynek és szenvedésnek van kitéve ebben a világban.”

Nem tudjuk, kik vagyunk, honnan jövünk, merre tartunk, és egyáltalán, mi ennek az értelme és célja…

A világ nagy, amiben azért érezzük magunkat olyan kicsinek, mert számtalan dolog van, amit nem értünk. Márpedig a tudatlanság szorongással tölt el bennünket. Ha élni akarunk ebben a káoszban, nem pedig túlélni, akkor nem tehetünk mást, minthogy tájékozódunk és megpróbáljuk megérteni a környezetünket. Akkor aztán csökkenhet bennünk az értetlenség, és az esetlegesen abból fakadó nyugtalanság. Csakhogy a mindennapi életben sokkal több inger ér minket, mint amennyit fel tudunk dolgozni. Ezért teremtünk magunknak színházat, a ” biztonság, szabadság és értelem mikrovilágát”, ahol kevésbé érezzük magunkat parányinak és elesettnek, hiszen az arányok megváltozásával ez a kisebb világ könnyebben kiismerhető számunkra. Akár alkotóként, akár nézőként.

​

Ha visszatekintesz, mit köszönsz leginkább ennek a pályának?

Szabadságot és biztonságot. Van az úgy, hogy a színész színház iránti rajongása nem egyfajta felsőbbredűségi érzésből fakad, hanem pont valamilyen komplexus generálja azt. Mert a színház esélyt és segítséget ad, hogy átlépjük a gátjainkat és kilépjünk a korlátaink közül. Szerintem a látszólagos exhibicionizmus mögött sokszor szemérmes, tartózkodó, akár bizonytalan jellem lapul, szabadságvággyal és szeretetvággyal…

A színpadon lehet szabadon élni – úgy, ahogy a hétköznapokban az elvárásoknak, a viselkedési normának való megfelelési kényszer miatt nem merünk, vagy nem tudunk –, mert biztonságot ad.

Mi az, ami a színpadon kívül most a leginkább feltölt és kitölti a napjaid?

Most leginkább a nagy séták a friss, jó illatú őszben Mirkóval, a kiskutyámmal. Máskor az utazás, új élmények, vagy épp a nyugalom, a szeretteimmel töltött idő…